Kalligráfia művészettörténete

A kínai írás első megtalált emlékeit még éles, hegyes tárggyal csontba vagy kőbe karcolták. Ezeknek a korai írásjegyeknek a formáját is inkább ez határozta meg: sokkal több hullámos, görbe vonal alkotta őket, a vonalak vastagsága pedig mindenhol azonos. Az i.sz. I.-II. századtáján alakult ki az írásjegyek ecsettel történő leírása, illetve az ennek megfelelő stílusok is ekkoriban kezdtek kialakulni. Maga az ecset ennél régebbi találmány. A hagyomány szerint egy tábornok, név szerint Meng Tien († i.e.220) találmánya. A valóságban majd' egy évezreddel korábban, már az i.e. XIV.-XI. század tájáról már vannak adatok az "ecset" jelentésű írásjegy megjelenéséről, tehát az ecset létezésének említéséről.

A kínai írás vagy han írás (汉字hànzì) az élő nyelvek közül a leghosszabb időre visszanyúló, töretlen és dokumentált történettel rendelkező írás. A kínai írás logografikus, vagy más néven hierografikus eredetű írás. Ennek ellenére a ma ismert írásjegyek 82%-át a fono-szemantikai összetételű írásjegyek alkotják. Történelme során számos stílusbeli változata alakult ki, melynek oka sok esetben az írás rögzítésére használt alapanyagok (csont, bronz, bambusz, fa, kő, selyem és papír) sajátossága volt. A legnagyobb szótárak 40–50 ezer különböző írásjegyet tartalmaznak, de ma egy diplomával rendelkező kínai átlagosan csak 3500–4000 írásjegyet ismer. A kínai írásban szigorú szabályok szerint történik az írásjegyek megszerkesztése, amelyek művészi szintű megformálása a kínai kalligráfia. Az írott szöveget olvasni eredetileg felülről lefelé haladva lehet, a sorok pedig jobbról kezdődnek és balra haladva követik egymást. A kínai könyvek régi típusait, vagy archaizáló újabb kiadásokat fordítva kell kézbe venni, mert nyugati értelemben „hátulról” kezdődnek. A modern nyomdatermékek már a mi írásunkhoz hasonlóan, balról jobbra írt, lineárisan rendezett sorokkal készülnek.

A kínai íráshoz olyan nagy kínai találmányok is kapcsolódnak, mint az ecset, a papír vagy a mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatás, melyek mindegyike drasztikus változást gyakorolt az írásra és az írásbeliségre. A kínai írás Dél- és Kelet-Ázsia több kultúrájára is nagy hatással volt. Az első írásjegyekre emlékeztető egyszerű ábrák, melyeket az írásjegyek ősének tekintenek, i. e. 5000–3000 között készült cserépedényeken találhatók. Azonban az első valódi írásjegyek csak az i. e. 2. évezred második feléből, a Sang-dinasztia idejéből származnak.

1899-ben egy pekingi patikában Vang Ji-zsung 王懿荣 (1845–1900), egy tudós mandarin arra lett figyelmes, hogy a „sárkánycsont” nevezetű orvosszerként árult csontokon – amelyeket egyébként porrá őrölve többek között kiváló afrodiziákumnak, azaz a nemi vágyat fokozó szernek tartottak – különös, emberkéz alkotta karcok láthatók. Műgyűjtő révén volt némi jártassága a régi feliratok terén, s e tapasztalatának köszönhetően azon nyomban felismerte, hogy egy igen régi írás emlékeit tartja kezében. Valamennyi csontot felvásárolta, s egy év leforgása alatt gyűjteménye másfél ezer darabot számlált. A századfordulón, a boxerlázadás idején Vang Ji-zsung meghalt, és gyűjteménye fiára szállt, aki azt eladta Liu Ónak 劉鶚 (1857–1909). Liu O 1903-ban adta ki könyvformában a feliratokról készült fényképmásolatokat.

A „sárkánycsontok” a Honan tartománybeli Anjang 安陽 város közelében található Hsziaotun 小屯 nevű falucska környékéről kerültek elő, ahonnan a parasztok kisebb mennyiségben ugyan, de már évszázadok óta szállították a sárkánycsontokat. 1898–1899-ben azonban a megáradt Jüan-folyó vize elhordta a földet a falu környékéről. Ekkor nagy számban jutottak napvilágra a feliratos teknőspáncélok és szarvas-lapockacsontok. Emellett még számos elefántcsont és bronztárgy is felbukkant, amelyek együttvéve igen jelentős és sikeres régészeti feltárás reményével kecsegtették a tudományos világot. Az igazi tudományos igényű feltárás azonban csak a húszas évek táján indulhatott meg. 1928–1937 között több mint tízezer csontlap került elő innen, Kína első történeti dinasztiájának, a Sang-Jin-dinasztiának egykori székhelyéről. A mai napig feltárt feliratos csontok száma meghaladja a százezret. A jóslócsontokon talált mintegy 5000 különböző írásjegyből máig nagyjából kétezret sikerült megfejteni. A csontokon talált feliratok megfejtésére először Szun Ji-zsang 孫詒讓 (1848–1908) vállalkozott, aki 1904-ben adta ki eredményeit összegző könyvét. Ekkor derült fény arra, hogy a csontokat jóslásra használták, a karcolatok pedig rajtuk a kínai írás legelső emlékei. A jóslócsont-feliratok (csia-ku-ven 甲骨文) – ahogy ettől kezdve nevezték – keletkezését az i. e. 14–11. századra helyezik. Ezek az írásjegyek a ma is használatos írásjegyek ősformái, amelyek azonban olyannyira eltérnek attól, hogy az avatatlan szemlélő csak nagy nehézségek árán ismer fel belőlük egyet-egyet, még akkor is, ha kínai. Túlnyomó többségben piktogrammák, vagyis képjelek, amelyeknek csak a legritkább esetben van következetesen használt állandó formája. A Napot körrel, a Holdat félholddal, az embert pedig az emberi test sematizált rajzával, egy pálcikaemberrel jelölték. A tisztán képjelek mellett kisebb számban ugyan, de találni olyan írásjegyeket is, amelyek kiejtésre utaló elemet is tartalmaznak. Az írásjegyek fejlődésének későbbi fázisában több piktogram kombinálásával fogalmakat is ki tudtak fejezni. Ezeket ideogrammáknak nevezzük.

A világon több kultúrkörben is megtalálható az a módszer, ahogyan a Sang-kori jósok fürkészték a jövendőt. A scapulomantia, vagyis a csontjóslás lényege, hogy a csontokat – amely alatt Kínában elsősorban a teknősök hasi páncélját és a patások lapockacsontját kell érteni – tűzzel hevítették, vagy rövid ideig a tűzben tartották, esetleg úgy, hogy fekete ürmöt égettek rajta. Majd a hő keltette repedésekből értelmezték az előzőleg feltett kérdésre a választ. Ezt követően a kérdést és a kapott jóslatot, sőt olykor az eredményességét is bekarcolták a jóslócsontokba, és azokat a jóshely közelében eltemették. Egyes szakértők szerint a hő hatására keletkező repedések formája ihlette volna az írásjegyek megalkotását. A jóslatokhoz fordultak akkor is, ha a temetés vagy a termés miatt aggódtak, ha vadászat vagy háború kimenetelére voltak kíváncsiak.A jóslócsontok túl azon, hogy a kínai írás legelső emlékeit őrzik, óriási jelentőséggel bírnak azért is, mert segítségükkel igazolhatták a későbbi történeti források állításait, nevezetesen a Sang-Jin-dinasztia létezését, hiszen névre pontosan megtalálni a jóslócsont-feliratokon a dinasztia uralkodóit, akiket a kései hagyomány is számon tartott.

Stílusok és iskolák

Az első kínai írásjegyet, és ezzel együtt az írást Zang Jie alkotta meg i. e. 2650 körül. Az írásjegyek a legutóbbi hivatalos írásreformig standardnak számító, és Taiwanon a mai napig standardnak tekintett formáját Kai Shu -nak 楷書 nevezzük. Ez az írásmód a korai Han-dinasztia idején alakult ki a korábbi „kancellista írásból”, a Li Shu -ból 隸書, melyet az első Qin császár idején Li Se nyomán létrejött kis pecsétírás, a Xiao Quan 小篆 előzött meg. A Han-korban a pre-Qin korszak elavult írásformáit Gu Wen -nek 古文 „ősi írásoknak” nevezték el. Az írás egy korábbi formája a hagyomány szerint a Zhou 籀 volt, amely a Zhou-dinasztiabeli Xuan 宣 király (i. e. 827–782 között uralkodott) Nagy Írnokának nevéhez fűződik, és amely a nagy pecsétírás, Da Quan 大篆 néven is ismert. A „kancellista” majd standard írás elterjedésével létrejöttek a különböző gyorsírási stílusok, amelyeket az írástudók a magánérintkezés során használtak. Az egyik ezek közül a „fogalmazó írás” (Cao Shu 草書/草书, szó szerint: „fű-írás”), amelyben az írásjegyeket a végletekig leegyszerűsítve, egyetlen vonallal írják le. A másik jelentős gyorsírási stílus a „kurzív írás” (Xing Shu 行書/行书), amely valahol a standard és a fogalmazó írás között áll: összevonnak ugyan bizonyos vonásokat, de az írásjegy így sem torzul a felismerhetetlenségig. A kínai nyelvű könyveket, újságokat standard írással nyomtatják, de az emberek a magánleveket, fogalmazásokat stb. kézírással írják, melyet a gyakorlatlan olvasó csak nehezen tud elolvasni.

Az írásjegyek első rendszerezésekor azok még nem ecsettel leírt, hanem többnyire kemény anyagba karcolt, vésett jelek voltak, és ez a formájukat is befolyásolta. Ennek a stílusnak a neve pecsétírás, ami arra utal, hogy a kezdetektől a mai napig ez az írás szerepel a hagyományos kínai pecséteken leggyakrabban. Formájára jellemző, hogy sok hullámos vonalat tartalmaz, és szerkezetében még gyakran felismerhetőek a képírás egyes elemei. Ez az írásstílus, bár elsősorban véseteken találkozni vele, előfordul ecsettel festett kalligráfiákon is. Erre és a többi stílusra is a galériában találni több szép példát.

A következő stílus, a hivatalnoki, vagy kancelláris stílus. Itt az írásjegyek már egy szabályos négyszögbe írhatók, és ez innentől kezdve a mai napig a kínai írás sajátja. Ennél a stílusnál a vízszintes vonások síkja még pontosan vízszintes esetleg enyhén hullámos, a függőlegeseké pedig függőleges, ami miatt ez a stílus erősen kötött, formális benyomást kelt.

Az ecset használatának fejlődésével alakult ki a szabályos stílus, amit standard írásmódnak isneveznek, utalva arra, hogy ezt tekintik az ecsetírás etalonjának. Ebben a stílusban tűnnek ki az ecset képességei és lehetőségei. Itt a vízszintesek már enyhén döntöttek, aminek köszönhetően az egész íráskép könnyedebbé válik a hivatalnoki stílushoz képest.

A forma felszabadulása felé tett lépés a kurzív stílus, amelynél a szabályok egy részét a kalligráfus már feláldozza a szabad formákért és a gyorsabb írásért. Itt a vízszintesek tovább dőlnek felfelé, ám erre a stílusra már nem mondható el annyi szabályszerűség, mint az eddigiekre. Ez a stílus sokkal nagyobb teret enged az író, ecsetforgató személyiségének a kifejezésére. Ennek az írásstílusnak egy számomra különösen kedves művelője Hui Cung császár volt, aki a kézírásával új stílust teremtett. Rendkívül kecses, vékony ám lendületes vonalai "Karcsú Aranyvonal" néven, mint önálló írásmódot tartják számon.

Végül a szabályok teljes feloldódását jelenti a fogalmazó írás megjelenése. Ez már kifejezetten a gyors lejegyzés céljából született, megfelelője a mi írásunkban a gyors, egyéni kézírás. Itt a szöveg elolvasása már nagyon jó írás és olvasási készséget követel, mivel az írásjegyek néhány vonássá redukálódtak és gyakran egymáshoz is vannak kapcsolva. Kínaiul "fű-írás" (caoshu) néven emlegetik ezt a stílust.

A festészet, a vallás és a kalligráfia közös határvidékén helyezkedik el egy érdekes, zen meditációval és kalligráfiával összefüggő stílus, a chan-kör festése. Ez nem más, mint egyetlen ecsetvonással egy szabályos, lendületes kör festése. Egy tökéletes enso festése magában foglalja minden kalligráfia lényegét.

Kínai kalligráfia mesterei

A kalligráfiát elsajátítani vágyók a nagy mesterek kézírásának utánzásával kezdik tanulmányaikat.

Eredetileg nincs semmi. Ami van, azt a tudat teremti.
Ha ismered a tudatod igazi természetét, az egész világegyetemet uralod, és szabad vagy.
A tudatod megismerésének az útja a tapasztalás útja. Látsz, hallasz, tapintasz,
de nem ragaszkodsz sem a látáshoz, sem a halláshoz, sem a tapintáshoz.
Kezedbe veszed a tust. Hűvös. Dörzsölni kezded a fekete kövön. A teret betölti az illata.
A dörzsölés hangja, az illat és Te magad eggyé váltok. Belemártod az ecsetet a kész tusba.
A tus betölti az ecsetet. A hófehér papírhoz érsz, és azt is betölti.
Mozog az ecset a papíron, táncolnak a vonások, és tánc közben a vonások is megtelnek tussal.
Az illat, a tánc és az ecsetvonások nem különböznek egymástól.
A kalligráfia a falon van. A vonások táncolnak tovább.

Az egyik legelső, név szerint is ismert kalligráfus egy hölgy volt, Wei Shuo (Vej Suo, 272-349). Több könyv is szól a helyes ecsetkezelésről, a legalapvetőbb közülük A Yong Nyolc Elve. Ez a Tang-dinasztia (i.sz. 618-907) idejéből, talán még korábbról származó írás a nyolc leggyakoribb ecsetvonást taglalja. A többi (vagy húsz) vonást ezekre lehet visszavezetni.

A Yong Nyolc Elvének egy korábbi változatát és elődjét már Wei Shuo megírta, Hét Erő néven. Wei Shuo másik jelentősége, hogy ő volt a kínai kalligráfia atyjaként számon tartott Wang Xizhi-nek (Vang Hszicse, 303-361) a mestere. Eredetiben ugyan nem maradt fenn Wang Xizhi egy kalligráfiája sem, de másolatokról és dörzsmásolatokból ismerjük őket. A kínai kalligráfia a Tang dinasztia idején érte el a csúcsát, amikor a festészet és a költészet is virágzott. A Magyarországon legismertebb két kínai költő Du Fu és Li Bai (azaz Tu Fu és Li Taj-po) is ekkor élt. A részegségéről is híres Li Taj-po jó barátja volt a szintén iszákos Huai Su-nak (Huaj Szu, 737-799). A Tang dinasztia másik nagy mestere Yan Zehnqing volt (Jan Csencsing, 709-785), akivel egyesek szerint a kínai kalligráfia csúcspontját érte el. Az ő stílusa késő idős koráig fejlődött, és ő fogalmazta meg, hogy úgy kell írni az ecsettel, mintha homokba írna az ember. A kínai császárok nem csak a művészeket és a művészeteket támogatták aktívan és lelkesen, de gyakran maguk is festettek és írtak. Közülük is érdemes megemlíteni Huizong császárt a Szung dinasztiából (960-1279), hiszen az általa kidolgozott fűírásnak külön nevet is adott az utókor – ez volt a „karcsú aranyvonal”. A felsorolást sokáig lehetne folytatni. TalánDong Qichang-ot (Tung Csicsang, 1555-1636) érdemes még megemlíteni, aki mint esztéta is nagy névre tett szert. A kalligráfia Mao kulturális forradalmát is túlélte és ma is élő művészet Kínában csakúgy, mint Japánban.

Történetek

szöveg